2020. febr. 20. Szűrös Ivett
Nem tudom, ki hogy van vele, de én akárhányszor megnézek egy ’90-es évekbeli amerikai filmet, mindig elcsodálkozom rajta, hogy az ott látott házak és a bennük lévő bútorok még mai szemmel nézve is igen ‘takarosnak’ mondhatók.
Kivételt képeznek persze az elektronikai berendezések, eszközök, hiszen azóta a technika hihetetlen mértékben fejlődött, fejlődik. A ’90-es években voltam gyerek, és egészen másra emlékszem abból az időből, mint amiket az akkor készült amerikai filmekben láthatunk, és itt nem csak a lakókörülményekre gondolok.
Bőség
Talán ez az a szó, ami leginkább eszembe jut az USA-ban készült filmek kapcsán. Mindig tele hűtő- és konyhaszekrény válogatott finomságokkal, melyek között sok olyan is volt, ami csak később jutott el Magyarországra. Nyilván gyerekként még nem foglalkoztam a filmek ilyen jellegű megfigyelésével, ám manapság egyre többször eszembe jut egy-egy ’90-es években készült amerikai alkotás láttán. Ma már persze itthon is természetesnek vesszük, hogy gabonapelyhet eszünk és 100%-os narancslevet iszunk reggelire, ám visszaemlékezve a gyerekkoromra, ez nem volt megszokott. És akkor még nem is beszéltünk a gyorséttermekről, pizzázókról vagy az étel és egyéb dolgok házhoz szállításáról. Igaz, én vidéken nőttem fel, így oda talán még később jutottak el bizonyos dolgok, mint a fővárosba. Hamburgert, pizzát vagy ‘mekit’ csak különleges alkalmakkor ehettünk. Mindenki “kedvenc” filmjében a Reszkessetek betörők első (1990) és második (1992) részében láthatjuk például Kevin mérték nélküli pizza- és édességevését. Az én gyerekkoromban ilyesmi elképzelhetetlen volt. Természetesen sokban függött az anyagiaktól is, ki mit és miből mennyit engedhetett meg magának, ám azt a fajta nassolást, amit az említett filmben láthatunk, nem ismertünk – legalábbis akkor még. Aki látta a filmet, persze tisztában van vele, hogy Kevin sem szülői engedéllyel ette magát degeszre. Itt inkább arra gondoltam, hogy megtehette például azt, hogy pizzát rendeljen vagy bevásároljon egy szupermarketben. A másik dolog, ami feltűnt a filmben az a McCallister család automata mosógépe és szárítója. Szinte hihetetlen, hogy ekkor az utóbbinak – kis túlzással – még a létezéséről sem tudtunk, sőt a mosáshoz is két gép kellett: egy keverőtárcsás és egy centrifuga.
Ki tudja, lehet a nosztalgia az oka, az emlékek, vagy csak egyszerűen az a megmagyarázhatatlan ‘varázs’, ami a ’90-es évek amerikai filmjeit körülveszi, ám sokszor elfordul, hogy inkább megnézek egy régi kedvencet, minthogy beüljek a moziba valami újra. S talán ezzel nem is vagyok olyan egyedül…
