Miért várjuk el magunktól azt, amit nem is élvezünk?

2023. jan. 19. Lebán Csenge

Az élet arról szól, hogy célokat tűzünk ki magunk elé, amiket megpróbálunk elérni. Nap mint nap teszünk érte, lépésekben haladunk. Elvárásaink vannak az életünk, magunk felé, melyeknek meg akarunk felelni. Ezek a dolgok általában az örömünket is szolgálják. De mi van akkor, ha nem?

Miért várjuk el magunktól azt, amit nem okoz örömet? Mi lehet elég erős indíték arra, hogy ezek alá az elvárások alá kényszerítsük saját magunkat?

Társadalmi norma, köztudat

Meglehet, hogy a társadalom nyomása az, ami elvárásokat állít. Él a köztudatban valami, amiben a többség egyetért. Vagy ha mélyen nem is, a tudatukban akkor is ott lebeg. Ezért hát mi is egyetértünk vele, és ebből kifolyólag elvárjuk magunktól a „követelmények” teljesítését. Azt hisszük, mi magunk is úgy gondoljuk, ám legbelül mégsem érezzük helyesnek az utunkat. Ilyenkor jogosan gondolkodunk el rajta, hogy valóban a saját elvárásainkat állítottuk fel, vagy ezek csupán a többség által elvárt, már-már talán elavult elvek?

Elítélnének-e bennünket mások azért, amiért nem követjük ezt a normát? Lehetséges, hogy hozzánk hasonlóan bennük is ott élnek a közhelyek, mégsem értenek velük egyet, mint ahogyan magunk sem.

Szülői nyomás, elvárás

Ahány család annyiféle. Más körülmények, más elvárások. De talán a leggyakoribb elvárás, melyet szülők állítanak a gyermekük felé a továbbtanulás kérdése. Diplomás szülőknek legyen diplomás gyereke. Azért „lejjebb” nem kellene adni, mint amit a szüleink elértek, nem igaz? Hiszen a képességeink megvannak hozzá – szólnak efelől is a közhelyek.
 Nem értem, miért is ne használhatnánk azt a képességet valami másra? Amivel szintén hasznos tagjai lennénk a társadalomnak. Ha ez tenne boldoggá, akkor minek a diploma? Státuszszimbólumnak? Ez olyan fontos? De vonatkozik ez bármi másra, amire a szülői nyomás ellenére nem érzünk motivációt. Nem akarjuk cserben hagyni őket, nem szeretnénk csalódást okozni. De biztosan megéri teljesíteni azt az elvárást, ha nemhogy nem okoz örömöt, egyenesen boldogtalanságba kerget?

Életkörülmények: kell a munkahely, kell a pénz

Céljainkat próbáljuk elérni, mindemellett azonban élnünk is kell. Dolgoznunk, pénzt keresnünk, magunkat és az általunk vállalt dolgokat (akár élőlényeket) fenntartanunk/eltartanunk. Ki az, aki ilyen helyzetben azt mondja, hogy talál egy B tervet, és minden rizikó ellenére feláll, nem csinálja tovább, és megkeresi azt az utat, ami boldoggá teszi? A válaszom erre: egy nagyon erős, de vakmerő ember.
Az ilyen esetekben azonban az is felmerül, hogy az aktuális helyzetünkben maradni gyengeség vagy felelősségtudat? Hiszen számolnunk kell azzal, hogy a váltás talán nem sül el olyan jól. Nem tehetünk fel mindent egy lapra, hogy aztán az életünk majd egy csapás alatt szétessen. Viszont akkor tovább sodródunk a boldogtalanságban.

Mondják, hogy életutunk meg van írva. Nem lehet másképp, mint ahogyan elrendeltetett, ezért gyakran elhisszük, hogy a történések egy adott döntés felé sodortak, amikor belevágtunk életünk gyötrő szakaszába. Reménykedünk, hogy miután leküzdöttük a nehézségeket, újra eljön az érzés, amikor megértjük miért kellett így történnie. Mindeközben félünk, hogy rá kell döbbennünk: saját döntésünkkel ítéltük magunkat szenvedésre és boldogtalanságra.