2020. júl. 10. Szűrös Ivett
„Igazából soha nem változunk meg, igaz? Úgy értem, a lelkünk mélyén örökké rémült gyerekek maradunk, akik azon tűnődnek, vajon mi lesz belőlük, ha felnőnek.”
Harlan Coben
Gyerekként távol érezzük magunkat a felnőttek világától. S bár olykor a szülők vagy a nagyobb testvérek ruháit magunkra öltve, viselkedésüket utánozva igyekszünk idősebbnek tűnni a korunknál, az csak ideig-óráig tart. Valójában nagyon is jól érezzük magunkat a mi kis saját fantáziával teli mesevilágunkban.
Azért a felnőttek beszélgetéseibe akarva-akaratlanul belehallgatva eljutnak hozzánk bizonyos információmorzsák munkáról, kapcsolatokról vagy éppen aktuális problémákról, de ezekkel még nem igazán tudunk, mit kezdeni. Hiszen nem sok fogalmunk van a fizetésről, vagy éppen arról, mi is az a hitel. Csak a családtagok hanghordozásából, viselkedéséből érezzük, ha baj van.
Ahogy egyre nagyobbak leszünk, úgy nyílik ki előttünk a világ. A szülők most már tudatosabban kerülik, hogy a kamaszok előtt beszéljék meg az aggasztó, családot érintő problémákat. Persze ahány ház, annyi szokás. Nem minden családban vannak tekintettel a gyermekek lelki világára. Egy tizenéves még rendkívül sérülékeny, nem biztos, hogy jó, ha például minden nap azt kell hallgatnia, milyen kevés a pénz, hiszen azt maga is tapasztalja. De ugyanígy a szülők magánéleti gondjait sem a gyerekek füle hallatára kellene megvitatni.
Egyeseket óvó, szeretetteljes környezet vesz körbe gyermekkorában, míg másoknak ez sajnos nem adatik meg. A körülményektől függetlenül azonban a tiszta, gyermeki lélek olyan fantáziavilágot képes maga köré építeni, amelynek nem csak részese lehet, de egyfajta mentsvárat is jelenthet a sokszor kevésbé szép valósággal szemben. Felnőtté válva ezt a képességünket szinte teljesen elveszítjük. Dolgozni kell, családot eltartani, gyermekeket nevelni, élni a mindennapokat.
Annak az ideje, amikor rájövünk, hogy az élet nem habostorta, a herceg fehér lovon nem létezik és a tündérkeresztanya sem oldja meg a problémáinkat, mindenkinél máskor jön el, az egyéni tapasztalatoktól függ. Ennek ellenére jó mélyen azért még ott rejtőzik bennünk gyermeki énünk, aki hinni akar a csodákban és a varázslatban. Abban, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését. Ezért is nézünk meséket. S bár tisztában vagyunk vele, hogy a való élet nem csak fekete és fehér, mégis jót tesz a lelkünknek, ha időnként újra gyermekek lehetünk. Ehhez pedig nem kell sok. Elég egy kedves mese, egy finom vattacukor, egy plüssállat vagy éppen egy játszótéren hintázással, libikókázással, homokozással töltött néhány óra.
