2022. jan. 29. Farkas-Csamangó Tekla
Ki ne vágyna harmonikus, szeretetteljes párkapcsolatra, ahol a felek partnerként kiegészítik és elfogadják egymást? Vannak szerencsés emberek, akiknek mindez szinte hétköznapi módon meg is adatik. De vannak olyan párok is, akik már ránézésre sem átlagosak. Akik olykor döbbenetet váltanak ki másokból. Ők viszont úgy vélik, hogy különbözőségük teljesen természetes.
Ők azok a párok, akik pontosan tudják, hogy a másság valójában perspektíva kérdése, és nem feltétlen jelent problémát kilógni a sorból. Néha szinte elképzelhetetlen szituációkban találják magukat, viszont összeszokott párosként megfelelőképpen támogathatják egymást. Az pedig, hogy a nagyvilág mit gondol róluk, mintegy mellékessé válik a mindennapok során. De miért tűnik a helyzetük az átlagoshoz képest másnak?
Amikor az egyik fél jóval idősebb
Megosztó téma, hogy mennyi az ideális korkülönbség egy párkapcsolatban. Azok, akik átlépik az elfogadottnak vélt körülbelüli öt évet, és akár tíz vagy húsz, netán még több évvel idősebb párt választanak, gyakran előítéletekbe ütköznek. Hiszen sokan azt gondolják, hogy nem a szeretet motiválja az együttélést, hanem példának okáért a pénz. Ám, mindazok, akik így találják meg a boldogságot, általában azt mondják, hogy a korkülönbség egyáltalán nem számít. Még akkor sem, ha inkább szülő-gyerek látszatát keltik, amikor valahol megjelennek.
Ha a partnerek nem azonos nemzetiségűek
Ez ma már talán megszokottabb. Hiszen gyakori, hogy idegen nyelvet tanulunk és megértetjük magunkat külföldiekkel. Azonban érdekes kérdés, hogy családalapítás esetén a gyermek, melyik nemzet kultúrájához és nyelvéhez kötődik jobban? Hogyan kommunikál például a nagyszülőkkel, akik esetlegesen a közös nyelvet nem beszélik? Azokban a családokban, ahol ilyesmi előfordul, gyorsan orvosolják a helyzetet az egymástól való gyakorlati tanulás elvével. Ugyanis a felnőttek mindazt hétköznapi szituációkból kikövetkeztethetik, amire a gyermeknek szüksége van, a nyelvet pedig fokozatosan elsajátíthatják ők is.
Ha különbözik a bőrszín
Huszonegyedik század ide vagy oda, hazánkban még ritkaságnak számít az, ha a párok bőrszíne különbözik. Sűrűn ütköznek bele csodálkozásba vagy meghökkenésbe, de gyakorta csak megmosolyogják az emberek reakcióit. Mert ők az esetek nagy részében valóban úgy vélik, hogy nem a külsőn múlik a kiegyensúlyozottság és a szerelem. Sőt, a különbözőséget a vonzalom egyik okaként nevezik meg. Így máris érthetőbb, miért nem akadály, ha például egy afrikai és egy európai származású ember alkot párt. Néhányszor viszont nem is a bőrszín, hanem a kulturális különbségek jelentenek kihívást. Ekkor a megértés és a tolerancia, valamint a kommunikáció egyfajta stabil alapként szolgál. Máskülönben nem volna hosszú távú a kapcsolat.
Ha egyikük fogyatékos személy
Ugyancsak furcsa párosként tekinthetnénk azokra, akik partnere sérült személy, vagy valamely betegséggel, akadályozottsággal él. Számos ember kevésbé hajlandó olyan kapcsolatba bonyolódni, ahol az előbb említett korlátozottságok legalább egyike fennáll. Bár szerteágazó okai lehetnek ennek, egyik vezető magyarázat az, hogy attól tartanak, ők is hátrányba kerülnek párjuk helyzete miatt. Vagy gyermekük is örökölhet valamely problémát. Habár a gyermekvállalás ilyenkor tényleg mérlegelendő, az érintettek szerint amennyivel több odafigyelést és megfontolást igényel épként és fogyatékosként együtt élni, annyival több pozitívumot is kapnak egymástól. Ha egyáltalán az a plusz odafigyelés bármely szempontból hátránynak tekinthető. Azok az akadályok, amiket eléjük gördítenek a hétköznapok, együtt kevésbé bizonyulnak nehéznek.
Hogyan viszonyulnak ők a világhoz?
Bár számos példával gyarapíthatnánk még az úgynevezett „különleges párkapcsolatok”, „furcsa párosok” táborát, érdemes arról is néhány szót ejteni, hogyan szemlélik ők a világot.
Nehéz – és talán helytelen is – általános következtetést levonni. Mégis azt kell mondanunk, ahhoz hogy boldoguljanak és szeretetben éljenek, rugalmasságra, toleranciára és nyitott életszemléletre van szükségük. Mert időről időre szembesülnek azzal, hogy a környezetük egy része előítéletes és ismeretlenül akar róluk véleményt formálni. Pedig ők teljesen normálisnak látják, hogy bizonyos szempontból nagyon különböznek másik felüktől, és leginkább belső értékeiknek élnek.
Legtöbbjük nem tekinti ellenségének a társadalmat vagy önmagát áldozatnak, egyszerűen csak elfogadja, hogy mindenkinek vannak határai, és ezek a határok sokszor nem ugyanott érnek véget, mint az övék. Elvégre valamelyest mindannyian mások vagyunk.
Csitáry – Hock Tamás, író szavaival élve, pedig a másra, másságra egyenesen szüksége van a társadalomnak:
„Másnak lenni nem rosszat jelent. Másnak lenni többet jelent. Többet látni a világból, többet érezni belőle… és többet adni hozzá. Sosem az az értékes, amiből sok van. Hanem az, ami ritka.”
