2020. jún. 10. Szűrös Ivett
„A veszteség tudatosíthatja saját létezésünket”
Albert Schweitzer
Az elmúlás fájdalmával sajnos előbb vagy utóbb mindannyiunknak szembe kell néznünk. A halál olykor váratlanul, máskor hetek, hónapok hosszú betegeskedése után szép sorban ragadja el tőlünk közeli, távoli rokonainkat, barátainkat.
Minden szerettünk, ismerősünk elvesztése kisebb-nagyobb sebet ejt a lelkünkön. Az elengedés akkor sem könnyű, amikor tisztában vagyunk az elkerülhetetlennel, de legalább valamelyest felkészültebben ér bennünket, és lehetőségünk van időben búcsút venni. Amikor azonban valaki váratlan balesetben veszti életét, vagy halála hirtelen (pl. szívmegállás miatt) következik be, újra és újra eszünkbe jut, mi minden mondanivalónk lett volna még a számára, mi mindent szerettünk volna még kérdezni tőle. Felsejlik előttünk az utolsó találkozás, az utolsó beszélgetés. Bűntudatot érzünk, ha szavaink bántóak, sértőek voltak, esetleg veszekedéssel váltunk el egymástól. Az idő kerekét visszafordítani azonban nem lehet, így már csak a végső nyughelynél kérhetünk bocsánatot.
Amikor elveszítünk valakit, legyünk bármennyire fiatalok is, akkor döbbenünk rá igazán, hogy az élet bizony véges. A halál nem válogat. Nemtől, életkortól, foglalkozástól, társadalmi helyzettől függetlenül bárkit utolérhet. Ezért is fontos, hogy lehetőleg úgy éljük az életünket, ne tápláljunk mások, különösen saját szeretteink, ismerőseink ellen irigységet vagy haragot, ne kívánjuk rosszat senkinek. Bármennyire is hihetetlen, ennek betartásához nem kell szentnek lenni, egyszerűen csak igyekezzünk az életben valóban fontos dolgokra koncentrálni, és ne a méreg gyűljön bennünk, hanem a szép emlékek. Természetesen vannak helyzetek, amikor nem tudjuk elkerülni a másokkal való konfrontálódást, és kénytelenek vagyunk saját igazunkat érvényre juttatni, ami rövidebb-hosszabb időre rossz hatással lehet egyes családi, baráti kapcsolatainkra. Azonban még ekkor is próbáljunk a szépre, jóra emlékezni, és ha a békülés nem is lehetséges, de legalább tudjunk megbocsájtani, vagy bocsánatot kérni, hiszen senki sem tudhatja előre, mennyi van még hátra.
A gyász megtöri az embert. Elengedni, és tovább folytatni nem könnyű. Még távolabbi hozzátartozót is megsiratunk, közeli szerettünk halála viszont olyan sebet ejt a lelkünkön, mely bár idővel begyógyul, de életünk végéig örök sebként hordozzuk. Az élet viszont megy tovább, és már csak az elhunytak miatt is, de tovább kell terveznünk, küzdenünk, és mindent megtenni, hogy a számunkra fontos dolgokat megéljük.
