2022. ápr. 22. Lebán Csenge
Több okból is bekövetkezhet, de előbb vagy utóbb eljön az ember életében a mérföldkő, amikor kirepül a családi fészekből, és saját lábra áll. Változó, hogy ki hogyan éli meg, hiszen ez sok mindentől függ. Még ha saját akaratunkból is hagyjuk el a szülői házat, előfordulhat, hogy a nagy változást nem vesszük annyira könnyen.
Személyes példámmal szeretném elmesélni, hogy mi játszódik le ilyenkor egy fiatal lelkében, egyúttal szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki ugyanebben a cipőben jár, hogy ez teljesen normális. Egy ekkora változást sokszor nem egyszerű kezelni. A régit el kell engedni, mondhatni meggyászolni, az újat pedig, még ha jó, és számos előnye van is, meg kell szokni.
A párommal egy ideje tervezgettük az összeköltözést, úgy éreztük a kapcsolatunk elért arra a szintre, hogy ezt nyugodt szívvel megléphessük. Ez volt az első, ami a költözés felé vitt, maga az elhatározás. Onnantól kezdve pedig minden történés abba az irányba sodort: egy nagyon kedvező lakhatási lehetőség, a lakástól fél perc sétára való új munkahelyem (ami pedig azért volt fontos, mert az újonnan megkezdett tanulmányaim által kaphattam meg az állást). Nem is költöztem messzire, tulajdonképpen a szomszéd faluba. Mégis rá kellett jönnöm, hogy nem viseltem olyan könnyen, mint ahogyan gondoltam.
Az első 1-2 hónapban időm sem volt gondolni arra, hogy mennyire furcsa, hogy máshol lakom, hiszen a munka, a főiskola, és az otthoni teendők teljesen elfoglaltak. Viszonylag gyakran, hetente vagy kéthetente jártam haza, így nem töltöttem sok időt távol a régi otthonomtól. Mégis, a gondok egyre csak sokasodtak, és nem mondom, hogy nem így lett volna, ha otthon maradok. Ez nem feltétlen a külön költözés miatt lett, csupán arról volt szó, hogy a nehézségeket az új élethelyzetemmel együtt kellett megszoknom. Ettől vált nehézzé. Lassacskán elidegenedtem a szülői háztól és a szülőfalumtól, és bár egyiket sem szeretem kevésbé, szokatlan érzésem volt, amikor hazalátogattam. Talán tudatosult bennem az érzés, hogy nem a saját életemhez térek már haza, hanem a régi életemhez, amit hátra hagytam. Nap mint nap hiányozni kezdett az anyukám, amitől olyan gondolataim támadtak, hogy talán nem vagyok kész az önálló életre. De később rájöttem, hogy ez nem igaz, mert az elszakadás valószínűleg évekkel később is ugyanilyen érzés lett volna. Hiányoztak a szülőfalum utcái, az ismerős házak, ismerős arcok, az ottani bolt, egyszóval minden. Apukámmal is kevesebbet találkoztam, és bár ezt eleinte nem annyira gondoltam volna, szintén megviselt. Két macskát hagytam otthon, akik hiánya minden percben égetett, hiszen ők is ugyanolyan családtagoknak számítanak, mint a szüleim.
Hónapokig sírtam minden alkalommal, amikor hazalátogatás után vissza kellett jönnöm, az új lakásomba. És nem azért, mert ott rossz volt. Ellenkezőleg, nagyon jó! És a bánatomat el is felejtettem, amint visszaértem a páromhoz. Ennek ellenére is nehéz szívvel gondoltam vissza a szülői házra. Voltak időszakok (pl. vizsgaidőszak), amikor még nehezebben találtam alkalmat arra, hogy haza menjek, és ez nagyon meggyötört.
A legnehezebb benne talán az, hogy nem érzem, ahogy a nagy fájdalom az idővel enyhülne. Az új helyet megszoktam, időről időre mégis visszatér az érzés, hogy hiányzik az otthonom. Még nem aggódok, hiszen 5 hónapja lakom csak ott, és az új élethelyzet megszokása talán 1-2 évet is igénybe vehet. De azért nem egyszerű. A magamfajta nehéz lelkű fiataloknak üzenem: adjatok időt magatoknak! Ami bennetek játszódik le, teljesen normális dolog. Használjátok ki új helyzetetek minden előnyét, töltsetek sok időt a párotokkal, barátaitokkal! És gyarapodjatok: dolgozzatok, tanuljatok, tervezzetek! Emellett ne feledkezzetek el azokról, akiket hátra hagytatok, látogassatok haza amilyen gyakran csak tudtok!
